Kedves János barátom, elvtársam!

 Sokat gondolkoztam, hogy írjak-e neked. Sokszor jutsz az eszembe mostanában, akárcsak azok a vészterhes októberi napok. Lassan másfél éve, hogy utoljára láttuk egymást. Emlékszem, a Parlamentből elmenve futottunk össze, ott a VI-os kapunál. Az őrök tisztelegtek, én kérdeztem, merre mész. Mondtad, sietsz haza Erzsihez, mert nagyon aggódik. És azt is mondtad, hogy éjjel még visszajösz, hogy átbeszéljük az aznap történteket. Aztán te nem jöttél, minket meg elragadott a pillanat, a város lángolása. És egyre jobban elvakított mindannyiunkat az esztelen tűz, a halottak napjai, és a hamis vakremény. Bódult, részeg napok voltak azok. Most már így, utólag, másfél év távlatából jól látom, bolondok voltunk és nem méltók a kommunista névre. Egy csalóka kép, egy nagy átverés megrészegített.

 Sokat gondolkoztam ezen, itt bent is szűk cellámban, amit neked nem kell bemutatnom. Hiszen Te is jártál itt, nem is olyan régen - ugye, hogy repül az idő - meg persze Snagovban és a jugoszláv elvtársaink között bent a követségen. Szóval sokszor gondolkoztam azokon a lázas napokon. Hogy mennyire elragadta régi, edzett kommunista lelkünk az utca, mennyire nem tudtunk magunknak parancsolni, mennyire nem láttuk, kinek az érdeke ez az egész, ki áll azok mögött a szerencsétlen gyerekek mögött, akik nem tudták, mit cselekszenek. Mert nem tudták, ebben biztos vagyok. Hogyan gondolhatták, hogy fapuskákkal harcolnak a dicsőséges szovjet hadsereg ellen, amely néhány éve Berlinig üldözte a fasiszta fenevadat?! És mi sem tudtuk, mit cselekszünk. Mert egyik nap ezt mondtuk, a másik nap meg azt. Emlékszel, 30-án vagy 31-én - úgy összefolynak a napok - arra kormányülésre, amelyen eldöntöttük, hogy forradalomnak nevezzük az eseményeket? Emlékszel, mennyit gondolkoztunk, hogy jó lesz-e így? Hogy nem adunk-e ezzel fegyvert a régi horthysta elemeknek? Hogy nem okozunk-e ezzel még nagyobb felfordulást? Látod, látod, mennyit vitatkoztunk és végül a rosszabbik döntést hoztuk meg. Pedig akkor mennyire azt hittük, hogy jól döntöttünk... Emlékszel, mindannyian aláírtuk. Most már látom, súlyos tévedés volt. Te ezt korábban beláttad, minket elragadott az utca. De úgy gondolom, így öreg fejjel, volt rajta elég időm gondolkozni, hogy a nemzetközi és hazai munkásmozgalom előtt őszintén kijelentsem:

 De mentségemre szolgáljon, hogy egész életemben erősen, hittem az ügyünkben. Megjártam ellenségeink börtöneit, harcoltam az illegalitásban és tettem mindig azt, amit a párt, a mozgalom megkövetelt. Remélem, még  javára lehetek ennek a mozgalomnak, amelynek életemet köszönhetem. Bízom benne, hogy az együtt megharcolt pálya elég bizonyíték számodra, hogy súlyos hibáimat még kijavíthatom.

 Kérlek, János, ha rám nem is, de feleségemre és kislányomra tekintettel, ne vedd el az életemet. Tudom, Te megteheted.

 Volt idő, amikor ennyi lett volna az élet ára. Egy levél, egy mea culpa, egy „őszinte” szembenézés, egy elnagyolt aláírás. És a hóhér szíve megenyhült volna. Nem nagy ügy. Aztán jöhet néhány börtönév, majd amnesztia, utána nyilvános megbánás és egy taps a hóhéroknak, aztán egy ősfás villa valahol a Hegyvidéken, meg egy csendes balatoni nyaraló. És mi nem dobtunk volna rá követ. Mert hát, mi pitibb kompromiszumokat kötünk nap mint nap. Ennél kisszerűbb leveleket szignóztat velünk az élet, esendőbb célokért.

 Nagy Imre nem írta meg ezt a levelet. Pedig tudta, mi vár rá. Egy vasajtó csikordulása és hosszú, végtelennek tűnő gyaloglás rabláncon az őr mellett. Aztán a fekete csuklya meg a hóhér jól begyakorolt mozdulatai, végül a kötél kényelmetlen szorítása. Egy reccsenés a reménytelenség éjszakájában. Csend. A hóhérok azt hitték, vége. És csak a Jóisten tudta, hogy ez a kezdet.