Igen szomorú aktualitása van első bejegyzésemnek itt a Reakción, hiszen múlt hét végén, 85 éves korában elhunyt Horst Tappert, generációm, illetve szüleim és nagyszüleim generációjának emblematikus tévéfőfelügyelője. Az alábbiakban egy korábbi írásom újraszerkesztett változatával emlékezünk rá. Előre szólok hogy kerülni fogom az idióta retró poénkodást, de ugyanúgy a szakszerű médiaelemzést is. Érzelmi húrokat kívánok pendíteni.

 Volkswagen Sirocco, Passat, meg persze BMW. Faber-Castell cerka és színes Agfa film. Burda magazin, meg Quelle katalógus. Ezek mind hétköznapi tárgyak, ráadásul  némelyik orbitális közhely, de azért egy dolog közös bennük, mégpedig az, hogy mindegyik az egykori NSZK-ban készült. Mondjuk ma már az is röhejes hogy NSZK (Germany, meg BRD), pláne az hogy NDK (GDR, meg DDR). Pedig húsz éve ez még teljesen komoly dolog volt. NDK basszus, megáll az eszem! Pedig a Richter körzőkészlet kurva jó volt, semmit nem változott a dizájn meg a minőség a késő bismarcki évektől egészen a Honecker-éra alkonyáig. Mint ahogyan az endékás autósztrádák is a hitlerájból maradtak meg az utókorra. Én még utaztam olyan autópályán, amin Paulus tábornok vonult a hadosztályaival [Drang nach Osten]. 1987-ben már iszonyatosan rázott. Amúgy meg milyen skizofrén dolog volt ez a kettéválasztott Németország a maga fél évszázadával? Egy viszont biztos. Könnyed összehasonlítást lehetett végezni a demokratikusnak hazudott keleti és a „dekadens” nyugati országrész között.

  A fentiekben néhány múlandó, de emblematikus tárgyat igyekeztem felsorolni bemelegítés gyanánt. És az az igazság hogy a nyugatnémet cuccok - mint sok más nyugati használati tárgy általában - a szabadság fogalmával voltak egyenrangúak a vasfüggöny innenső oldalán. De most kivételesen nem tárgykultúráról szeretnék írni, hanem a gyermekkoromtól felnőttkoromig tartó szocializációm egyik fontos pilléréről. Ez pedig a Derrick. A krimisorozat.

 És mint már említettem, gyakorlatilag Derrickkel együtt öregedtem bele jelenlegi, krisztusi koromba. Habár azt meg kell hogy jegyezzem, a sorozatnak rettenetes az új szinkronja, úgyhogy ma már nem is nagyon nézem. És annak ellenére, hogy nem vagyok híve a szinkronizálásnak, azért említsük meg a régi kiváló szinkronhangokat. Stephan Derrick, azaz Horst Tappert magyar hangja Szabó Ottó, Harry Klein, azaz Fritz Wepper magyar hangja Gálvölgyi János, és persze ne feledkezzünk meg a müncheni gyilkossági csoport (Mordkomission) örök harmadhegedűséről, Bergerről, azaz Willy Schäferről sem, akinek a magyar hangja Szersén Gyula volt.

 Az atmoszféra meg az előképek

 Elsőre nem árt némileg pozicionálni Derrick főfelügyelőt a kortárs német kollégák viszonylatában, hiszen köztudottan igen termékeny időszak volt a '70-es, '80-as évek a műfajban.

 Rögtön ott van a Ruhr-vidék, ahol a Tetthely (Tatort) Schimanski felügyelője szédítette a női szíveket igen nagy sikerrel. Aztán kicsit arrébb találjuk a joviális Rentz ügyvédet és csendestársát, a mindig vidám Matulát, aki vákumcsomagolt farmernadrágjában vagy kerítéseken mászott át állandó jelleggel, vagy éppen egy billiárd dákóval verette péppé saját magát. Igen, ők voltak a Két férfi egy eset (Ein Fall für Zwei). Végül meg kell még említeni a végtelenül unalmas és nézhetetlen szériát, Az Öreget (Der Alte), amit nem is értem hogy ki nézett a jólétéről elhíresült NSZK-ban. Na de mindegy is, hiszen ebben az illusztris társaságban foglal el igen előkelő helyet Derrick főfelügyelő és társa, Klein felügyelő.

  A több évtizedes Derrick-folyam említésénél nem szabad elfeledkezni a történetek szülőatyjáról, Herbert Reineckerről sem, akiről illő módon szereztem egy igen hangulatos kis stábfotót, ahol saját szüleményeivel fotózkodik éppen. Ráadásul pont az egyik jubileumi epizód  forgatásának az erős gyanúja merül fel ezen a fotográfián.
Beszéljünk most már egy kicsit a műfajról az irodalmi előképek tekintetében is. Először tehát nézzünk egy kicsit a múltba az előképek, illeteve a kontinuitás okán. Amint köztudott, német generációk sokasága nött fel a Grimm testvérek meséin, mely mesék nem éppen humánus mivoltukról ismertek. Ráadásul nem a latinos könnyed történetek, hanem  sokkal inkább a zord Észak kíméletlen realitása határozza meg ezen történetek legfőbb alapvetéseit. Hiába, a nemzeti karakterjegyek alapvető fontossággal bírnak a művészi kifejezőerő tekintetében.

  Ezért is van az, hogy a németeknek kevésbé megy mondjuk az angolszász zenei kultúra interpretálása, viszont ha saját gyökerekből táplálkoznak, akkor kivételes zenei jelenségekre képesek. Így volt ez a '70-es, '80-as évek fordulóján kialakult zenei irányzatokkal is, melyeket összefoglaló néven Neue Deutsche Wellének hívunk (Nina Hagen, Nena, Peter Schilling, Joachim Witt, DÖF, Falco [Bécsből], Trio, Kraftwerk, usw, usw). Térjünk vissza az irodalmi előképekre, hiszen az emberi psziché hihetetlenül precíz bemutatásának tekintetében szinte verhetetlenek a németek. Talán csak bizonyos skandináv rokonok, mint Hans Christian Andersen, Henrik Ibsen, vagy éppen August Strindberg képesek felülmúlni ezeket a képességeket. Na de vegyünk egy kicsit vissza az arcunkból, hiszen mégis csak egy krimifolyamról értekezünk, ellenben egy valami biztos, mégpedig az hogy a Derrick sorozat általános jellemzői a szikár környezet és az emberi lélekábrázolás rideg, de mérnökien pontos mélységei.

 A dramaturgia

  Mint tudjuk, minden krimifolyamnak megvan a maga dramaturgiai sajátossága, és így van ez a Derrickkel is. Az alapszituáció szinte mindig ugyanaz. A történet kiindulása mindig a bűntényt megelőző eseményekkel indul, majd megtörténik a gyilkosság, de magáról a bűntény elkövetőiről maximum csak sejtéseink lehetnek, hiszen a gyilkos kilétére Derrickék szívós és szorgos nyomozása révén derül fény. Ezzel ellentétes dramaturgiára is találunk példát, hiszen a tengeren túli kolléga, Columbo esetében már az elején tudjuk hogy ki a gyilkos és végig izgulhatunk azon, hogy hogyan alázza az általában a felső tízezerből kikerülő arrogáns gyilkos a szakadt hadnagyot. Na persze a végén mindig a kis olasz győz.

A szereplők

  A címszereplő, azaz Stephan Derrick igazi úriember, valódi feinschmecker. Kifogástalan a modora, kifogástalan az öltözete. Öltöny és nyakkendő nélkül elképzelhetetlen lenne a megjelenése, mint ahogyan hosszú bőrkabát, vagy világos ballonkabát nélkül is. Van olyan, hogy ingujjban dolgozik az irodában, de nyakkendője még akkor is kifogástalanul áll. A munkája során mindig a lehető legtermészetesebb eleganciával közlekedik még a felső tízezer világában is, de ha arról van szó akkor fegyvert ránt és megvédi saját maga, munkatársai, vagy éppen aktuális védence életét is. A frizkója is mindig tökéletes. A szeme alatti, évek alatt méretesre nőtt táskák meg egyenesen védjegyévé váltak. Magánéletéről halványlila gőzünk sincs, habár egyszer egy epizódban munka után felhívta Harryt a lakására, de akkor is csak kettesben főztek spagettit. Nő jelenlétének a leghalványabb nyomát sem tapasztaltam. Csak sejthetjük, hogy az agglegények gondtalan életét éli.

  Elmondható Derrickről, hogy szabadidejében előszeretettel és nagy sikerrel bűvöli a tekegolyókat, vagy simán megisznak munka után Harryval egy jófajta snapszot, megfelelő bajor kísérettel, noha a munka iránti szeretet ilyenkor sem hagy alább. Még annyit fontos megjegyezni, hogy a megvesztegethetőség árnya messziről kerüli eme kiválló férfit, de még az olyan éjszakai lokálokban sem, melyekből a bajor fővárosban bizony a Marshall-segély óta sosem volt hiány.
Egyszóval, ha valakinek nagypapa komplexusai lennének, az egészen és biztosan kedvencei között tudhatja a főfelügyelőt.

 Nézzük Derrick elválaszthatatlan társát, Klein felügyelőt. Azt séróból megállapíthatjuk, hogy Harry egy jó húszassal fiatalabb mint főnöke, tehát az úgynevezett '68-as generációhoz sorolható. Na nem a Baader-Meinhof csoporthoz, hanem csak úgy életkorilag, a bulizós idők tekintetében. Viszont eme korkülönbséggel a két férfi  igen jól kiegészíti egymást. Míg Derrick a megtestesült konzervatív elegancia, addig Harry inkább a sportos eleganciát képviseli kockás tweed zakóival, vagy éppen nubuk bőrdzsekijeivel. Ráadásul alkalmassá válik a fiatalabb nézőgeneráció meghódítására is a sorozat számára. Harry a mindennapok robotosa, utána már csak Berger gályázik keményebben. De szorgalmával és intelligenciájával minden bizonnyal méltó utódja főnökének a főfelügyelői poszton.

 Harry magánéletéről szintén nincs lövésünk, de nagy valószínűséggel szintén agglegény. Egyszer volt szerencsém egy epizódban szerelembe esve látni. Akkor a nyomozás során a rendőrök látókörébe került kárvallott kisasszonnyal került erős érzelmi viszonyba. Sajnos a beteljesedés elmaradt, hiszen a szerencsétlen nőt a végén vízbefojtották. Azért a Harryt játszó Fritz Wepperről annyit érdemes még tudni, hogy a Kabaré című filmben kiválóan játszotta el az SA legény szerepét. Ezzzel együtt azért mégiscsak Harryként vonul be a televíziótörténet halhatatlanjai közé.

A képi világ meg újra egy kis atmoszféra

  Talán egy kicsit érdemes a magasművészet tekintetében pár keresetlen gondolatot ejteni.
Mint már említettem, az északi lélektől nem áll távol az ijesztgetés, illetve a psziché művészi szintre való emelése. És ez a kivételes érzék a német filművészet kezdetén  is tetten érhető. Álljon itt első mozgóképes példának Friedrich Murnau 1922-es Nosferatu című klasszikusa, melyből muszáj egy jellemző hangulati elemet megmutatni.

  És hogy közelítsünk a krimi műfajához, rögtön meg kell említeni Fritz Lang első hangosfilmjét  1931-ből, az M, egy város keresi a gyilkos-t. A főszereplő gyilkos egyébként a magyar származású Peter Lorre (lásd még: Casablanca). Na ebben a filmben a félelem és a gyilkolás a mindennapok realitásába van elhelyezve kellőképpen. Ettől a realista hitelességtől lesz aztán igazán durva az atmoszféra. És lám, ettől a naturalizmussal vegyes pszichedeliától válik roppant hitelessé a Derrick is (na azért nem kell mindent komolyan venni!).

  És hogy elérkezzünk végre a Derrick készítésének idejére, meg kell említeni a háború utáni német filmrendező generáció három oszlopos tagját. Ők pedig Rainer Werner Fassbinder, Werner Herzog és Wim Wenders. Hát az ő filmjeik képi világa, illetve dramaturgiája sem a kimondott  mediterrán buja könnyedséget képviseli. Sőt, bűn bemutatásának a tekintetében Fassbinder Döblin adaptációja, a Berlin, Alexanderplatz egészen kivételes teljesítmény. Magyarán egy bitang jó sorozatról beszélhetünk ebben az esetben is.

 Térjünk vissza a Bayerischen Fernsehen Derrick sorozatára, habár annyi haszna van a körbetekintésnek, hogy pozicionálni tudjuk a jó értelemben vett kommersz műfajt a hochkunst tekintetében. És persze azt sem szabad elfelejteni, hogy a magasművészet jótékony hatással van a kommerszre is. Ennek legnagyobb hiányát Magyarországon éppen mostanában tapasztalhatjuk. Nincsen igazán jó magyar film, ergo nincsen jó magyar tv sorozat, illetve tv film sem. Sőt, tv csatorna sem igazán.

 Visszatérve a Derrick képi világára megállapíthatjuk, hogy az irodalmi értelemben vett szikárság a sorozat képi világában is tetten érhető. Általában jellemző a lakásbelsőkre a visszafogott lakáskultúra, még olyankor is, amikor egy müncheni főstrici villájába nyerünk betekintést. Persze a müncheni őrszoba sem emlékeztet mondjuk san franciscoi társára. Inkább adja önmagát. Érdemes még a világítástechnikát is megfigyelni, ahol elengedhetetlen a direktfények használata, kihangsúlyozva ezzel a színészi játék pőre valóságát.

 Az 5-ös BMW

  A Derrick sorozatban kimagasló példáját láthatjuk a bajor patriotizmusnak is, hiszen a főszereplők minden esetben  BMW-t használtak munkájukhoz. Ráadásul a sorozat évtizedei alatt mindig az éppen aktuális, legújabb 5-ös típussal végezték a dolgukat, mely igen jó választásnak bizonyult. Mégsem 3-as, az eléggé snassz lenne, a 7-es szériát -vetekedve a Mercedesekkel- viszont azok használták, akik ellen Derrickék nyomoztak állandó jelleggel. Jellemző volt még az is, hogy az esetek többségében Klein vezette az autót, kivéve azon ritka pillanatokat, amikor azért Stephan ült a volánnál.

A telefon

  Egy másik fontos tárgyról is beszélnünk kell, mely az összes epizódban alapvető dramaturgiai szerepet visz. Ez pedig a telefon. A mai világban, amikor a mobilfónia teljes egészében a hatalmába kerítette társadalmunkat, már alig tudjuk elképzelni hogy volt olyan, hogy vonalas telefon. Márpedig a Derrick sorozatban még mindent vonalason intéztek. Ráadásul mindig becsültem azokat a színészeket, akik a ripacskodás teljes mellőzésével voltak képesek a senkivel telefonálni. Most pedig egy igen kifejező anyaggal szeretném illusztrálni a telefon szerepét a sorozatban.


 
  Mint láthattuk, a Derrick szereplői teljes átéléssel játszák el a telekommunikáció illúzióját. Ráadásul azt is láthatjuk, hogy igen fontos drámai szerepet visz minden egyes jelenetben ez az igen hasznos kommunikációs eszköz.

 A zene

 Nem mehetünk el szó nélkül a sorozat zenéje mellett sem, és aki megalkotta a Derrick főcímzenéjét és betétdalainak legtöbbikét, ő bizony Frank Duval. Most álljon itt megint egy egzakt példa, méghozzá az egyik legismertebb betétdal képében. Időben szeretnék szólni, nem ezt a műfajt nevezzük Neue Deutsche Wellének!

 

 Duval komponista zsenijéről még sokat lehetne értekezni,  noha késöbb felváltotta munkáját Dieter Bohlen, aki Blue System nevű formációjával is hozzájárult néhány epizód betétdalához.

  A kultusz

  Méltán alakult ki a Derrick sorozatnak igen nagy kultusza szerte Európában. Talán csak az olasz fan clubok száma vetekszik a német és norvég rajongói klubokkal, de mi magyarok sem vagyunk túlzottan lemaradva, már ami a lakosság arányához viszonyítva mutatja kiváló mutatóinkat. Persze a legnagyobb kultusza a sorozatnak, illetve magának Horst Tappertnek Bajorországban van, ahol minden lehetséges díjat (többek között Arany Bambi, Bajor Porcelán Anyaoroszlán Díj) besöpört, sőt még a szilveszteri jókívánságokat is vele intézte a bajor Miniszterelnöki Hivatal. Még mindenképpen meg kell említeni - lévén Tappert hívő katolikus volt -, hogy az előző pápa is igen nagy rajongója volt a színésznek. A mostani Szentatyáról, Benedekről már nem is beszélve, hiszen ők ráadásul földik is, noha a Ratzingerrel való találkozásukról sajnos nincs információm. Azzal együtt, hogy a sorozatnak már egy ideje vége szakadt, ennek ellenére mindenhol ismétlik a Derricket a jóhírükre valamit is adó televíziós csatornák.

 És bizony Tappert élete vége felé is, sajnos már nem a legjobb egészségi állapotnak örvendve, de időnként még megjelent örök társával, Fritz Wepperrel azon a bizonyos veres szőnyegen, amikor valamilyen televíziós, vagy filmes ünnepet ült a bajor szakma.
Összességében és egészében véve, a teljesség totális igénye nélkül ennyit kívántam most  megírni és letisztázni azokról a mélyben kavargó gondolatokról és érzésekről, melyek immár jó két és fél évtizede foglalkoztatnak eme sorozattal kapcsolatban.

 Horst Tappertre emlékezve nézzünk meg együtt néhány klasszikus pillanatot. Figyelem, a fontos dolgokat mindig a részletekben találjuk!

 A kondiban




Egy müncheni kuplerájban (kötelező a vége)




Az utolsó epizód utolsó jelenete