A Reakció szerkesztőinek visszaemlékezései a romániai forradalom napjaira, büdösrománozásokra, erdélyi rokonokra, megtört emberekre és agyonlőtt diktátorokra.

Nénike

  Otthon néztük a helyszíni közvetítést. Én nagyjából a kommunizmusban megszokott szovjet háborús filmek kiváltotta közepes izgalmi szinten, szüleim viszont annál koncentráltabban. Amikor kiderült számomra is, hogy élő adás, kicsit féltem. Hangtalanul siklott a VHS a recorderbe, nekem fel sem tűnt. Hetekkel később, amikor már lecsengett a szeretet és a béke ünnepe, oszlott már a hangulat, apám többször megnézte a Kárpátok géniuszának búcsújelenetét. Még ma is megvan a felvétel.

Turul 2K2

  Volt egy erdélyi menekült osztálytársam (talán harmadikasok lehettünk általánosban), Lehel, akinek - némi szülői ráhatásra - odaadtam fele katonáim. Aztán volt egy másik osztálytárslány, akinek az édesanyja angolt tanított az iskolában, s nagyon nem szívleltük egymást. A nyálasmagyarozásaira büdösrománozással válaszoltam, amit ma már kínosnak érzek, de akkor ugyancsak adekvát válasznak tűnt.

aba

  1989 karácsonyán állandóan a tévén lógtunk, illetve az Erdély-járó, Romániából akkor már nyolc éve kitiltott édesapám próbált beszélni ottani ismerősökkel, barátokkal. A vonal persze állandóan megszakadt, ezért újra meg újra próbálkozott. Emlékszem még, hogy a magyar tévé csatorna adta a szabad román tévé adásait: egy csomó szakállas, zakós-pulóveres arc tolta a kontentot. De nekem a legjobban az egyenruhás, pisztolytáskás katonatisztek tetszettek, akik szintén a stúdióban voltak. Gyorsan hozzáteszem, nyolc éves voltam, első militarista korszakomat éltem. Iskolában aztán év elején könyveket gyűjtöttünk erdélyi magyar kisiskolásoknak, szépen bele is írtuk a nevünket a kötetekbe. Vajon az én ajándékom hol lehet most? Költői kérdés az elrepült ifjúságról (sóhaj).

ergé

  A mi családunkban nem voltak erdélyi kapcsolódási pontok, képernyőn át ömlöttek az információk ránk. Nyolcévesen, nyiladozó önálló értelmemmel furcsa, filmszerű jelenetekre emlékszem a tévéből, főleg az emlékezetembe égő Panoráma műsorból. Megtört arcú, kopott ruházatú emberek tülekednek kietlen városi tereken, egy lassú beszédű lelkész magyaráz türelmesen az izgatott tévéseknek, és egy nagyon rossznak mondott bácsi sorsáról elmélkednek a stúdiókban.

  Ez a bácsi kommunista volt, ami jobb körökben, így nálunk is szitokszónak számított. Az ártatlan gyerekkorból való cseperedés egyik lépcsőfoka talán az elhíresült videó volt az először dühös, majd megtörő diktátori párról. Nicolau és neje a fal elé került, aztán csak ott feküdt. Meghaltak, mondta a tévé. Következménye van annak, ha gonosz vagy, gondoltam én. Odaát egy lövésnyi ideig tartott a rendszerváltás.

  A kisebbségi magyarság elnyomását, a falurombolást, a román kommunista diktatúra eszement politikáját csak később fogtam fel, és ahogy összeállt a kép, csak megerősítette a gyerekkori sejtésemet: az a kommunista diktátor azt kapta, amit megérdemelt.

Kínai Kálmán és Trágár Tóni

  A ’87–’88 tájban, amikor Kálmán még Hu Jao-pang leváltása miatt volt frusztrált, Tóni a szülei baráti társaságával először járt Erdélyben. Csau bácsi még élt és virult, minden tele volt jelmondatokkal, viszont esténként nem égtek a lámpák. A kis Tóni egy barlangban beleesett a vízbe, és megfázott. Ez alatt az út alatt ivott életében először alkoholt, méghozzá rögtön házi szilvapálinka formájában, és ennek nagyon csúnya vége lett. Azóta Tóni bármit megiszik – és itt a bármi lényegében szó szerint értendő –, kivéve a szilvapálinkát és a viszkit (ez utóbbinak nem tudjuk a magyarázatát).

  A falurombolás és egyéb gazemberségek idején a kis Trágárt a pesti tüntetéseken találjuk: kulcsot csörget a román nagykövetség előtt a Thököly úton, zászlót lenget, és szidja a románok büdös kurva anyját.

  Az 1989 decemberi események alatt éppen téli osztálykiránduláson tartózkodik egy későbbi reakciós kollegával együtt. Az osztályfőnököt nem érdekli a politika, és folyton mindenféle hülye labdajátékokat akar játszatni Tóniékkal. Métát vagy mi a szart, még csak nem is focit. Na de hőseinknél van egy kontakthibás zöld zsebrádió, azt hallgatják bokrokba bújva nagy lelkesen, és nem hajlandóak szaladgálni a labda után. Hazaérve napokig nézegetik a vén szemétláda kivégzéséről készült fényképeket, s azóta is sajnálják, hogy az esetről nem készült viccesvideó.

  Már ’87-től kiderült, hogy Trágárék rendkívül kiterjedt rokonsággal rendelkeznek Erdélyben. Hogy egész pontosan ki milyen ágon miféle rokon, az soha nem derül ki, de ebben az időben hetente-havonta csöngetnek be valami közös halmágyi üknagyanyára hivatkozva ízesen beszélő emberek és kisebb-nagyobb családok a Trágár-rezidenciára, hogy szállást, ennivalót, egyéb segítséget kérjenek. ’89–’91 között a ház alsó szintje afféle menekülttáborként működik. Egyszer a kis Trágár egyedül volt otthon, amikor becsöngetett két marcona, szűkszavú férfi; Tóni üdvözölte őket, megmutatta nekik az éppen szabad ágyakat, ebédet is adott nekik, s lefektette őket, és csak ezután derült ki, hogy nem erdélyi rokonok, hanem gázszerelők.

Naményi

  1989 decemberének eseményei máig a legmeghatározóbb élményeim közé tartoznak. Mivel gyerekkorom sok nyarát a Kárpátok Géniuszának birodalmában töltöttem, pontosan emlékszem, miféle rendszerből lett akkor elege nagyjából mindenkinek. Kilencévesen is belém égett minden gyomorszorító határátlépés, emlékszem a teljesen üres boltokra, a gyerekekre a vásárhelyi blokkból, akik nem hitték el, hogy otthon magyarba' a közértben kolbászok lógnak a falról. Emlékszem a rozzant mentőkre, amik 70 éven felüliekhez már nem mentek ki, a rossz minőségű motorina émelyítő szagára, a rendszeres áramszünetekre, a hideg vízben mosdásra esténként, és világosan emlékszem egy blokkház aljában rendezett disznóvágásra is.

  Emlékszem a tévére, melynek műsorán a nagy conducator kinyilatkoztatásai Tom és Jerryvel váltották egymást. Emlékszem a szemétledobó félméteres patkányaira, a teljes kilátástalanságra románok és magyarok szemében. Emlékszem édesanyám szülőfalujában a helybéliek hátborzongató történeteire szekus terrorról, a hadseregben elviselt megaláztatásokról, bozgorozásról.

  És emlékszem azokra a karácsonyi napokra, mikor a tévét néztük. Néztük a döbbenetet a megzavarodott zsarnok szemében, mikor ráébredt: megtörtént a legszörnyűbb dolog, ami diktátorral megtörténhet. Alattvalói már nem félnek tőle. Néztük a bohózatba illő "tárgyalást", az életükért rettegő kiskatonákat, ahogy az üvöltve tiltakozó Elena asszonyt kötözik. És láttuk a végén a vérbe fagyott diktátort, aki felett saját elvtársai ítélkeztek. És azóta is csak azt kérdezzük Kányádi Sándorral, hogy e látványos és véres fináléval vajon tényleg holtvágányra döcögött-e a román veres villamos?

  Olvassa el a Reakció interjúját Tőkés Lászlóval!