Mi a jó abban, amikor monoton, unalmas riffeket penget pár totál flegma arc a sivatag közepén? Hát ez. Mégis, mi mást lehetne csinálni a sivatagban? Mire jó egy sivatag, ha nem arra, hogy kikocsikázzanak beléje a zenészek, kipakoljanak, majd nekiálljanak spontán újraértelmezni rockot és bluest? Amiből aztán monoton, extatikus számok születnek, olyan hangzással, mintha a víz alatt bugyborékolva próbálnának játszani, és például visszatér a napkultusz. Remélhetőleg hozzánk is, mivel a Kyuss Lives! március 20-án lép fel a Pecsában, a Queens of the Stone Age május 28-án ugyanott, a sorból némileg kilógó, de mégis ideillő Mastodon pedig a Hegyalja fesztiválon mutatja be asztrálmetálját.
Ez volt a Kyuss a kaliforniai Palm Desertből. A vége felé (kb. '97) azon pillanataikban, amikor úgy nézhettek ki, mint Raoul Duke és Dr. Gonzo Las Vegas felé, többen is kint taposták a sivatag homokját, és a szokásosnál is spontánabb zenei agymenéseket produkáltak, amiknek dobozba rendezett formáját később Desert Sessions néven ismerhette meg a stoner rock iránt fogékony közönség.
Az elszállt sivatagi kölykök aztán megszűntek Kyuss lenni, és olyan bandákban játszottak/játszanak, mint például a Fu Manchu, a Dwarves, az Eagles of Death Metal, a Mondo Generator vagy a nemrég minket elkápráztató Them Crooked Vultures. Ja, és hát természetesen a Queens of the Stone Age, az aktuális suttyó szerepét mindig jól alakító Josh Homme főműve.
A Kyuss egykori dobosa, a monoton kalimpálást művészi módon művelő Brant Björk (and the Bros) 2006-ban tiszteletét tette az akkori Marco Polo klubban, nem messze a Blahától – eközben pályatársa, Josh Homme a Novarock fesztiválon tolta nem száz, hanem százezer (na jó, annyi azért nem) ember előtt. Meg is írtam a magamét az eseményről az Underground Magazinban.
Most azonban nem kell közeli és távoli helyszínek közt választani. A Kyuss majdnem teljesen összeállt, Kyuss Lives! néven próbálja feltölteni a bankszámláját – biztos elfogyott a kokain meg a fű, és ezért gondoltak egy nagyot a fiúk. Meg azért zenélni is tudnak még. Így aztán márciusban, 20-án Budapestre hozzák a sivatagi monotóniát és fülledtséget, bár sokat elvon a produkció élvezeti értékéből, hogy hiányzik belőle Homme – aki egyébként gitáros volt. Az énekhang viszont ismerős lesz a Kyuss-rajongók számára, már amennyiben John Garcia énekes hozza a régi formáját. A buli a Petőfi Csarnokban lesz, bár én két helyre tudnám elképzelni igazán, az egyik a lebontott Kultiplex, a másik az A38.
Tartok viszont tőle, hogy ez a buli olyan lesz, mint az október Ozzy: tudtuk, hogy nincs hangja és a zenekarából is hiányzik minden nagy arc, Zakk Wylde sem ott feszít már, de azért megnéztük a tisztesség kedvéért – így megy ez itthon húsz éve, öregségükre betoppannak a zenészek, és úgy várjuk tőlük a csodát, mint a magyar válogatottól – tudjuk, hogy nem lesz csoda, de hátha mégis.
Josh Homme-ra sem kell sokat várni, ha minden igaz, május 28-án teszi tiszteletét a Pecsában a Kyuss jól fésült változatával, a Queens of the Stone Age-gel – végre egy banda, akiket erejük teljében láthatunk. Bár az utolsó albumot, az Era Vulgarist sokan fintorogva fogadták avantgarde zenéje miatt - de mégis mit kellett volna csinálnia Josh bácsinak az előző lemezek után? Még egy ugyanolyat? Végül is, nem rossz ötlet.
Hogy a Kyuss stoner, arról nincs vita. Hogy metál-e, arról szerintem lehet vitatkozni, de minek? Hogy a QOTSA stoner-e, arról sokat vitatkoznak – az irányzat szereti magáénak tudni, hiszen tulajdonképp az egyetlen olyan együttese, ami kidugta fejét a homokból és a klubokból, és elriffelte magát a szélesebb körű világhírig. Egy réges-régi Wan2 számban is a QOTSA-val illusztrálták a stonerről szóló cikket.
Mindennek megkoronázása az lesz, amikor a Hegyalján tiszteletét teszi a Mastodon (ők feszítenek a poszteleji képen). Hogy ők nem stoner, az valószínű, inkább soroljuk csak őket az extrém metálba (már ha van kedve valakinek sorolgatni). Viszont kedvelik egymást Josh bácsival, aki egyik lemezükre (Blood Mountain) még fel is köhögött egy köszöntést.
A Mastodon nem is monoton, hanem éppen hogy nagyon változatos zenét játszik, és olyat sikerült csinálnia, amit sokaknak nem: ötvözte a kifinomultságot a tuloksággal. Az első lemezen még csak a dobos alakít nagyon nagyot, a többin azonban kiegyenlítődik a mezőny. A Mastodon első, meglehetősen fésületlen lemezével még jó régen, nyolc éve játszott Gödöllőn, előtte a magyar Wall of Sleep, utána a honfitárs High on Fire lépett fel. Utóbbi énekes-gitárosa, Matt Pike úgy ácsorgott a pultnál, hogy mindenki alkoholista roadnak nézte, akit így akar a zenekar megmenteni a munkanélküliségtől. Aztán felment a színpadra. Na, azon a bulin nagyon kevesen voltak, azóta a Mastodon pedig már a Toollal is turnézott – a kortárs metál két mesterzenekara (a harmadik a Machine Head). És ami a legjobb, hogy a Mastodon ugyanolyan jól illett a lerobbant Matt Pike elé egy kis klubban, mint a Tool elé egy stadionkoncerten.
Klubban jártak nálunk, fesztiválon még nem, úgyhogy itt volt a legfőbb ideje. Ezután már, mivel a Monster Magnet nemrég kétszer is járt itt, és láttuk már a Hellacopterst is, csak egy High on Fire hiányzik, meg egy Spiritual Beggars, és azután betehetjük a Matt Pike HOF előtti őszenekarától, a Sleeptől az egy albumnyi számot, a nyújtózkodó, álmos Jerusalemet – végtelenítve.